Naga mestert egy nap felkereste egy falubeli férfi a kolostorban, hogy tanáccsal forduljon hozzá. Az öreg szerzetes természetesen örömmel fogadta az illetőt, ám a kérdés nagyban meglepte a tapasztalt, idős embert. A férfi ugyanis, miután elmondott néhány szót az életéről, a gyermekeiről, a birtokártól, rátért arra, hogy szerinte a felesége megcsalja.

-Mit tegyek, te bölcs szerzetes. A feleségem el fog hagyni engem!

-Nem, nem fog lehagyni téged – felelte neki Naga mester.

A falubeli a szívére tette a kezét, nagyot sóhajtott, majd hálálkodva hajlongott az öreg szerzetes előtt, aki azonban elhárította a köszönetnyilvánítást, mondván arra semmi szükség.

Egy hét múlva az ismeretlen férfi újból megjelent a kolostorban, ezúttal jóval idegesebb volt, és megint arról panaszkodott, hogy a felesége egyre titokzatosabb, éjszakánként eljár, és neki fogalma sincsen róla, hogy hová.

-El fog hagyni, el fog hagyni – ismételgette.

-Ne aggódj, a feleséged nem fog elhagyni! – mondta neki ismét Naga mester azon a megnyugtató, szelíd hangján.

A férfi három nap után ismét visszatért a kolostorba, és sírva panaszolta, hogy a felesége elhagyta. Dühös volt és csalódott.

-De hát azt mondtad nekem, hogy nem fog elhagyni!

-Nem is hagyott el! Te hagytad el őt – mondta neki Naga mester.

A gyanakvásnál rosszabb dolog nincs ezen a földön. Legalábbis ezt gyanítom – mondta egyszer Naga mester.

„A vége a fontos.” (Japán szólás-mondás)

Naga mester egyik nap se szó, se beszéd, eltűnt. Korábban előfordult többször, hogy napokra kiment az erdőbe a nagy vízeséshez meditálni, de többnyire mindig elmondta tanítványainak, hogy elérkezett a csendes töprengés ideje.

Ezúttal azonban a búcsú percei elmaradtak, s Naga mestert már hónapok óta nem látta senki. Aggódni kezdtek érte, s vagy egy év is eltelt, amikor egy napon hajlott hátú, szakállas utazó zörgetett a kolostor ajtaján. A tanítványok megdöbbenve tapasztalták, hogy akit koldusnak néztek, az valójában az ő mesterük – Naga! Azonnal besegítették az épületbe, és leültették egy csésze gőzölgő tea mellé. A tanítványok türelmesen megvárták, míg mesterük végez a frissítő itallal. Nézték, mennyire megváltozott ez az ember: arca lesoványodott, kezei öregek lettek és reszketők, haja és szakálla pedig hosszú és ápolatlan.

Naga mester hetekig nem beszélt senkivel, elvonult a szobájába, vagy éppen a kertben sétálgatott. A tanítványok gyakran összesúgtak a háta mögött, mígnem az egyikük vette a bátorságot, és megszólította:

-Naga mester! Majdnem egy évig voltál távol, és mi nagyon aggódtunk miattad.

Az öreg kedvesen, gyámolítóan nézett rá:

-Akkor hát nem is kellett volna aggódni, hiszen láthatjátok, hogy jól vagyok.

-De mégis merre járt, mester?

-Akkor hát mit számít, merre voltam, hisz látjátok, itt vagyok?

A fiatal tanítvány nem bírt uralkodni magán, és olyat tett, ami cseppet sem volt megszokott a szerzetesek között: átölelte a mestert.

-Annyira jó, hogy ismét itt van, mester! – mondta könnyes szemmel - Most már érzem, hogy ismét a régi. Mintha itt sem hagyott volna minket.

-Akkor hát lehet, hogy el sem mentem közületek – mondta mosolyogva Naga mester.

Az emberélet kanyargó ösvényéről olykor le kell tudnunk térni, hogy megtaláljuk azt az útvonalat, amely kizárólag a mi számunkra létezik. Mehetünk persze a kitaposott úton, de akkor szemünk elől téveszthetjük az igazi csodát: az eltévedés mámorító varázslatát, amikor letérünk róla, és a felfedezés örömét, amikor visszatérünk rá – mondta egyszer Naga mester.

Kedves barátaim,ismeretlen ismerőseim, olvasók!

Sokan írtatok nekem, mióta elhallgatott a blog, és sajnos magam sem tudtam megmondani, mikor tudom folytatni. Eltöprengtem azon, hogy talán így kéne csinálni, aztán azon is, hogy talán úgy. A hallgatás okáról hosszan lehetne beszélni, de azt hiszem, mellékes. A lényeg az, hogy úgy néz ki, a hoszzú szünet után mostantól folyamatosan fognak felkerülni azok a történetek, amelyek a "kényszerű szünet" alatt íródtak.

Fogadjátok őket szeretettel; én is azzal nyújtom át őket nektek.

 Üdvözlettel: a szerző

„Egy mérföld is hosszú annak, aki fáradt.” (Japán közmondás)

Naga mester egy nap különös történetet mesélt tanítványainak egy emberről, aki mindenét elveszítette. Japánban valóságos polgárháború dúlt, amikor az egyik hadvezér jóformán a totális vereség szélére sodródott. Zsoldoshadserege feloszlott, legközelebbi bizalmasai elárulták, és jóformán csak annyi vagyona maradt, amennyit magán viselt. Lóháton vágtatott végig a feldúlt tartományon, mígnem egy völgybe ért, amelyet sűrű köd borított - alig látott el az orra hegyéig. A lova egyre idegesebben kezdett prüszkölni, de a nagyúr csak hajtotta előre, mígnem az egyik cserjésből egy jókora kígyó tekergőzött elő. A ló abban a pillanatban levetette gazdáját, és eltűnt a kiismerhetetlen, messzi távolban.

A hadvezér feltápászkodott, majd kivont kardjával a kezében megpróbálta megkeresni a kígyót, hogy méltó bosszút állhasson rajta, de sehol sem lelte a kártékony állatot. Elkeseredésében messzire hajította kardját, térdere borult, és keservesen átkozni kezdte sorsát, amiért így elbánt vele. Percekig patakzottak keserű könnyei, miközben a legválogatottabb kifejezésekkel szitkozódott. Egyszerre azonban különös dolog történt. Amikor felnézett, egy talpig fehér köpenybe bugyolált, páncélos alakot pillantott meg maga előtt, aki az Ő kardját tartotta felé! Kicsit megilletődötten, de azért nem minden gyanakvás nélkül nyúlt kardja irányába a hadvezér, s mikor végül ismét a kezei között tudhatta ősei fegyverét, néhány lépést hátrálni kezdett a különös, szótlan ismeretlentől.

-Ki vagy te?

Az idegen férfi egy pillanatra sem nézett félre, tekintetét mereven a bukott hadvezéren tartotta:

-Az ősi istenek egy szolgája vagyok. Azért jöttem, hogy segítsek neked. Hogy társaimmal segítsünk neked!

Amikor látta, hogy a hadvezér egyre zavartabbá válik, fejével a kard felé biccentett, majd azt mondta:

-De persze van más út is. De akár ezt választod, akár csatába vezetsz minket - a kardodat ne dobd el magadtól!

A tanácstalan férfi ekkor látta, hogy az ismeretlent körülveszik társai is: két tucat hasonló ruhába öltözött harcos. Szemét saját kardjára szegezte, miközben arra gondolt, hogy a sors még annyi mindent tartogat a számára. Megszorította az ősi fegyver, e tökéletes műalkotás és borotvaéles gyilkolóeszköz markolatát, majd így szólt:

-Vezess hát a hadseregedhez, és én pedig ellenségeim elé vezetlek benneteket a csatában.

-Mi ötvenen vagyunk. Éppen ötvenen - amennyit látsz. De jobb ma ötven, mint holnap száz, nem igaz?

A bukott hadvezér elképedt. Átkozta a rossz szerencséjét, átkozta a hiszékenységét, átkozta azt, hogy már majdnem elhitte, van számára kiút, hogy várja egy szebb jövő. Egyszeriben arra gondolt, hogy talán még nem késő, és elkerülheti a teljes megszégyenülést. Az ismeretlen harcosok vezére jól látta ezt, s így szólt hozzá:

-Az előbb már döntöttél. Ne engedd, hogy apróságok félrebillentsék elhatározásodat!

Így történt, hogy a bukott hadvezér, akit mindenki elárult, és akit mindenki cserbenhagyott, végül megfordította a háborút, és Japán leghatalmasabb ura lett abban az időben. A sikert azonban nem évezhette sokáig: főkapitánya elárulta, és a helyébe lépve békés és gazdag korba vezette a felkelő nap országot. De ez már egy másik történet.

A tanítványok kicsit megilletődötten néztek öreg mesterükre. Egyikük azt kérdezte Nagától:

-Talán az első, megsemmisitő kudarc után fel kellett volna adnia, és akkor dicsfénnyel távozhatott volna. Bukott hadvezérként, de a halált bátran vállaló hadvezérként.

-Hogy a reggel szép legyen, végy egy csésze teát. Hogy a napod szép legyen, végy egy sétát a kertben! Hogy megéld az estét, tartsd magadnál a kardod! – mondogatta Naga mester.

Sokan írtatok nekem levelet az elmúlt fél évben (hogy elrepült ez az idő!), hogy mi történt Naga mesterrel, és miért nem ad hangot! Minden egyes levelet külön nagyon köszönök, és azt is, hogy sokan visszajártak olvasgatni, annak ellenére, hogy jóformán semmi újdonság nem történt ezen az oldalon.

Mondhatnám, hogy "alkotói szabadságra" mentem - de nem szeretem az ilyen fellengzős kifejezéseket, meg nem is volna igaz. Mondhatnám, hogy nem volt időm és kedvem - de ez szintén nem volna igaz: kevés dolgot szerettem annyira életemben csinálni, mint ezt itt. Mondhatnám, hogy meguntam - de olyan ez, mint az élet: nem lehet megunni.

Naga mester egyik taníványa felkereste a mestert, mert úgy érezte, hogy valami borzalamas dolog van készülőben. Amikor az idős szerzetes kérdezgette, hogy miből gondolja mindezt, a tanítvány csak hebegett-habogott, és kérlelte Nagát, hogy engedje haza a szüleihez, mert nagyon aggódik miattuk. Mivel a tanítvány hajthatalan volt, Naga mester beleegyezett, hogy egy hétre elhagyja a kolostort. Amikor visszatért, elmondta, hogy szülei kitűnően érzik magukat, és a testvéreinek sincsen semmi baja.

Másnap azonban a tanítvány nem jelent meg a reggelinél, s egész nap ki sem mozdult a szentélyből. Naga mester személyesen kereste fel a fiatal szerzetest, aki szinte reszketett a félelemtől. Hosszas győzködésre végre elmondta, hogy nagyjából két héttel azelőtt, amikor a közeli falucskában járt, egy kereskedőtől oltalmazó amulettet vásárolt, amit azonban nemrégiben elvesztett. A fiatal szerzetes úgy vélte, hogy valami rettenetes fog történni, s mivel a szeretteire nem csapott le a mágikus átok, ezért minden bizonnyal őrá fog.

Naga mester néhány másodpercig gondolkodóba esett, majd így szólt:

-Tehát félsz attól, hogy rettenetes balszerencse ér. Így van?

-Így - válaszolta vacogva az ifjú.

-És addig ki sem mersz jönni e szentélyből, míg meg nem bizonyosodsz róla, hogy amikben hiszel, nem többek üres babonáknál, ugye?

-I-igen...

Naga mester magasba lendítette a botját, és teljes erejével fejbevágta a fiatal szerzetest. Az, miközben ujjaival a vérző sebet kémlelgette, értetlenül tekintett öreg mesterér.

-Úgy vélem - mondta Naga mester -, máris utadra indulhatsz.

-Nem ismerek annál szerencsétlenebb embert, mint aki önmagában nem bízik, mások ítéleteit viszont gond nélkül elhiszi. Az ilyen ember kihívja maga ellen azt a sorsot, amely nem is volt, és nem is lesz soha az övé - mondta Naga mester.

"Milarepa mindenütt kereste a megvilágosodást, de nem talált választ- míg egy nap látott egy öregembert, aki lassan lefelé sétált egy hegyi ösvényen, nehéz zsákot cipelve. Milarepa azonnal megérezte, hogy ez az öregember ismeri a titkot, amelyet ő kétségbeesetten keresett éveken át. -Öreg, kérlek, mondd meg nekem, amit tudsz: mi a megvilágosodás?
Az öregember rámosolygott egy pillanatra, lehajította a nehéz súlyt a válláról és kiegyenesedett.
-Igen most már látom! -kiáltotta Milarepa. -Örökké hálás leszek. De hadd kérdezzek még valamit: mi van a megvilágosodás után?
Az öreg, újra elmosolyodva, ismét felvette a zsákot, a hátára vette, megigazította terhét, és ment tovább az útján." (Dan Millman: A békés harcos útja) 

„Még estében is felvesz valamit a földről.” (Japán közmondás)

Naga mester egy idős szerzetesről mesélt egyszer egy történetet, aki magányosan élte meglehetősen egyhangú életét félreeső kis kunyhójában a hatalmas hegyek lábainál. Egy éjszaka, amikor a mester épp az erdőbe ment élelmet gyűjteni magának, egy arra járó útonálló betört a házába, ám semmi olyat nem talált ott, amit magával vihetett volna. Éppen dühösen és csalódottan kilépett a viskó ajtaján, amikor szembetalálkozott az idős szerzetessel. „Messzi földről érkeztél, hogy láss engem” -mondta a mester „és most üres kézzel kéne visszatérned oda, ahonnét jöttél. Kérlek, vidd magaddal a ruháimat. Ajándék neked!” A tolvaj nagyon meglepődött, de hosszas győzködésre végül magához vette az öregember ruháit, majd sietve elfutott olyan messze, ameddig csak a lábai vitték. A mester immár meztelenül üldögélt a kunyhója előtt, s az égre felkúszott világító hold titkain tűnődve felsóhajtott „Szegény ördög! Bárcsak ez a csodálatos látványt is neki adhattam volna!” (klassszikus történet fordítása)

-Az a hadvezér, aki meglátja a siker lehetőségét a vereségben; győztes lesz mind között – mondta egyszer Naga mester a Császárnak.

Most idézni fogok. Mert ez ilyen nap. Az egyik kedvencem következik:

"Japánban két szerzetes, egy öreg és egy fiatal, egy őserdő sáros ösvényén sétált, vissza a kolostorukhoz. Egy gyönyörű nővel találták szemben magukat, aki tehetetlenül állt egy iszapos, gyors folyású folyam partján. Az öreg szerzetes, a nő szerencsétlen helyzetét látva, erős karjaiba vette őt, és átvitte a folyón. A nő rámosolygott és átölelte a férfi nyakát, míg az le nem tette a túlsó parton. Köszönetet mondva meghajolt, a két szerzetes pedig csendben folytatta útját. Amikor a kolostor kapujának közelébe értek, a fiatal szerzetes nem tudta tovább tartóztatni magát.- Hogy voltál képes átvinni egy gyönyörű nőt a karjaidban? Úgy tűnik , az ilyen viselkedés nem illik egy paphoz. Az öreg szerzetes ránézett a társára és azt válaszolta: - Én ott hagytam. Te még mindig a karjaidban tartod?" (Dan Millman: A békés harcos útja)

„Tévedésből be lehet valakit börtönözni, de szabadon engedni nem.” (Japán közmondás)

Naga mester egy nap különös történetet mesélt tanítványainak egy bizonyos Kinryuról, aki a  fényes Buddha helyett mindig egy fél tál rizs előtt imádkozott. Társai bolondnak vélték, és csak néhány közülük ismerte a furcsa szertartás valódi okát.

A szóban forgó férfit fiatal korában a szülei szerzetesnek adták, mivel olyan szegények voltak, hogy nem tudtak már otthon gondoskodni róla. Kinryu azonban egy szép napon titokban elhatározta magában, hogy ha törik, ha szakad, gazdag emberré lesz.

Kezdetben igen dolgosnak bizonyult az ifjú, de ahogy egyre inkább felcseperedett, nyilvánvalóvá vált, hogy a sors nem a szerzetesi pályára szánta őt. Tizenhat éves korára már igen jóvágású, délceg férfivá serdült, s amikor valami olyan feladatot kapott, ami a kolostor falain kívülre vezette őt, bizony ámulatba ejtette a környező falvak fehérnépeit.

Egy igen gazdag asszony - neve elhallgatásához az idős Naga mester valami furcsa, megmagyarázhatatlan oknál fogva ragaszkodott – szemet vetett a fiúra, és mindenáron arra biztatta, hogy lépjen ki a szerzetesektől, és szegődjön az ő házába szolgálónak. Az asszony csalogató szavait még csábítóbbá tette a pénztárcájában lapuló aranyak csörgése, így a fiatal szerzetes kapva kapott az alkalmon, és egy szép napon sátorfáját szedve otthagyta a kolostort, hogy a nő házában teljesíthessen szolgálatot.

Hamar rájött azonban, hogy a pompás lakomákon való kisebb feladatok – melyekbe természetesen az úrnő barátnőinek szórakoztatása is tartozott – cseppet sem vezetnek eredeti tervének maradéktalan megvalósulásához, és máris a gyors és hatásos haszonszerzésen kezdte törni ravasz fejét. Kinryu nemcsak páratlan külsővel rendelkezett, hanem valóban kimagasló ravaszsággal is – az egyik női szolgálónál addig-addig hízelkedett, mígnem önnön szerelmét ígérve ellenszolgáltatásul rávette a közös szökésre.

Még mielőtt távoztak volna, egyik éjszaka magához vette a család féltve őrzött, ősi időkből származó legendás ezüsttálát, majd elásta a közeli erdőben. Amikor visszaért úrnője házába, megszöktette a szolgálólányt, majd néhány óra múlva így szólt hozzá: „Most menj előre, és várj meg a legközelebbi faluban! Én várok egy kicsit, és meglesem, nem követnek-e?”. A lány hitt neki – vesztére. A cseles Kinryu visszatért a nemes asszony házába, majd lefeküdt gyékényére, s oly nyugodtan aludt, akár egy kölyökkutya. Másnap reggel aztán nagy riadalomra ébredt; a gazdasszony sopánkodásának zaja verte fel a ház népét. A szolgálók nagy része az eltűnt lány, és különösképpen az ezüsttál nyomába eredt, s velük tartott Kinryu is – aki viszont sosem tért vissza. Hallott egyszer róla, hogy a lányt megtalálták, s mivel nem vallotta be bűnét, átadták a hatóságoknak, s azt is, hogy ő maga állítólagosan vízbe ölte magát, amikor csalódnia kellett szerelmében, a szökött szolgálólányban.

Némi bűntudattal a lelkében napokig vándorolt, majd egy városkába ért, ahol hamar túladott az ezüsttálon, melynek rejtekhelyéről egyedül ő tudhatott. Tekintélyes vagyona lett, melyet ügyesen megforgatott, s hamarosan a város leggazdagabb embereinek sorába lépett elő. Sokan azt rebesgették, hogy a törvénytelen eszközöktől sem riadt vissza, de Naga mester biztosította tanítványait, hogy mindez mesebeszéd volt: a férfivá lett Kinryu a kereskedők életét élte, természetesen nevét ekkorra már megváltoztatta – hogy mire, arra az öreg Naga mester nem tért ki, mondván meglepődnének a tanítványok, ha megtudnák, kiről is szól a történet.

Kinryu – nevezzük így a továbbiakban is agy egyszerűség kedvéért– minden este hatalmas vacsorákkal örvendeztette meg a városka előkelőségeit, házának mesés gazdagságára már a szomszéd falvakból is a csodájára jártak. Egy nap azonban különös vendég érkezett hozzá a szomszédos tartományból: egy előkelő, idősödő asszony tarka lovakkal vontatott hintóban, hatalmas és díszes kísérettel. Amikor a nagyterembe vezették őt Kinryu szolgái, a gazda legnagyobb megrökönyödésére egy ismerős arc fogadta: bizony, az ő egykori nagyvonalú úrnője volt az, akit egykor olyan álnok módon meglopott, s akit ő olyan rútul elárult. A váratlan vendég azonban szemlátomást nem ismerte meg, s miután néhány másodpercig méregette Kinryut, egyetlen elejtett pillantásával magához hívta kíséretének egyik tagját, akinek a fülébe súgott valamit. Kinryu reménykedett benne, hogy kiléte titokban maradt, s beljebb invitálta újonnan érkezett vendégét. „Vendégszeretete megfelel a híreszteléseknek.” – mondta a hölgy „Akárcsak háza gazdagsága. De kérem, engedje meg, hogy egy apró figyelmességgel kedveskedjek önnek. Tudom, hogy nem méltó kincseihez, de kérem, engedje meg, hogy ezzel a parányi figyelmességgel ajándékozzam meg.” Ezzel intett az egyik szolgálónak, aki behozott egy hatalmas, díszes ezüsttálat. Azt az ezüsttálat, melyet egykor Kinryu ellopott az úrnőtől, s melyből megalapozta saját gazdagságát! Kinryunak helyén volt az esze, és igyekezett megdöbbenésnek még a jelét sem mutatni. Tudta, hogy a nő minden bizonnyal egy vásáron ráakadt a féltve őrzött családi ereklyére, s felkutatva az útját jutott el őhozzá. Miután megköszönte a fenséges ajándékot, kérte, hogy helyezzék magukat kényelembe, ameddig ő gondoskodik arról, hogy szolgálói terítsenek az új jövevényeknek is. Ez volt az a szégyenteljes éjszaka, amikor Kinryu lopva, üres kézzel kellett, hogy meneküljön saját házából.

Étlen, szomjan vándorolt napokon keresztül, s már-már érezte, hogy hamarosan elérkezik a halál, hogy elégtételt vehessen rajta a sors. Csendben arra kérte isteneit, hogy mielőbb találjanak rá üldözői, mert az üres gyomornál nincsen kínzóbb halálnem a földkerekségen. A sötét erdőben bandukolva egy magányos szerzetessel találkozott, aki egy tűz jóleső melegénél költötte el estebédjét. A fáradt és elcsigázott Kinryu köszöntötte a szerzetest, és szinte térden állva kérlelte, hogy hadd telepedhessen le mellé. Nem győzött hálálkodni, amikor a szerzetes nemcsak, hogy hellyel kínálta, de még vacsoráját is megosztotta vele: egy fél tál rizst adott át neki egy őszinte mosoly kíséretében.

Teli hassal az emberek elszenderednek, de ezúttal Kinryu álma zavart volt, pedig azelőtt mindig nyugodtan aludt. Lezárt szemfedője mögött egy ágrólszakadt, csontig lesoványodott fiút látott, aki keservesen sírt. Álmában Kinryu odament, hogy megvigasztalja, de az újra és újra eltaszította magától. „Miért löksz el magadtól? Én csak segíteni szeretnék neked!” – mondta Kinryu. „Ki vagy te, fiú?” Ekkor azonban észrevette, hogy a fiatal fiú nagyon hasonlít rá. Megrémült, amikor saját hangját hallotta, amint válaszol az imént feltett kérdésre. „Én vagyok te. A Szegénység vagyok. A Bűn vagyok. A Rossz szerencse vagyok. És mindig veled maradok, akárhová mégy is.”

Kinryu hirtelen felriadt. Odalopakodott az alvó szerzetes zsákjához, hogy valami élelmet vegyen magához, mert mindenképpen el akarta hagyni az erdőt, melyben gonosz szellemek ártó erejét sejtette. Legnagyobb megdöbbenésére az öreg szerzetes zsákjából hatalmas zaj kíséretében egy ezüsttál hullott a fagyos földre.

„Az ezüsttál!” Kiáltott fel Kinryu, szemei elé téve a kezét, mert sehogy sem akarta elhinni az elé táruló démonikus látomást. A szerzetes felriadt a nagy zajra, s így szólt Kinryuhoz: „Ne félj, fiatal barátom, jogosan van nálam. Minap a városban adta nekem egy gazdag nő. Azt mondta, ajándék a kolostorom számára. Hidd el, többször megkérdeztem, hogy biztos e a dolgában, de ő újra és újra azt felelte nekem, hogy vigyem csak, mert neki már nincsen rá szüksége. Nagyon értékes darabnak látszik, nem igaz? Jó, hogy még vannak ilyen nagylelkű emberek, akik készek áldozni az isteneknek.”

Kinryu akkor értette meg az álma jelentését. Az öreg szerzeteshez csapódott, és szerzetes lett. Soha nem nézett többé sem aranyra, sem ezüstre. Csupán egy fél tál rizs előtt imádkozott naphosszat, melyet este evett meg, amikor már senki sem látta.

-Aki fekete festékkel alkot, annak fekete ujjai nyilvánvalóvá teszik azt. Aki a havon jár, annak lábnyomai ott maradnak utána. Aki rosszat cselekszik, annak bűnei elvezetnek hozzá – mondta Naga mester.

Én jól tudom, hogy itt minden csaló

s ami valónak látszik, nem való.

Ha így találom, miért higgyem el,

hogy az álom az álom?

(Kosztolányi Dezső fordítása)

„A vágyak kiüresítik a szívet, a vágytalanság újra megtölti.” (Kínai közmondás)

Naga mester egy tündöklő, tavaszi napon azt a feladatot adta az egyik fiatal szerzetesnek, hogy legjobb tudása szerint munkálkodjék a kertben. Néhány nap megfeszített tempójú munkája után Naga mester felkereste fiatal tanítványát, aki éjt nappallá téve munkálkodott a kertben. A fiatal fiú egy parányi ásót lóbálva a kezében fürkészőn leste a mesterét, kinek arcáról egyetlen gondolatot sem sikerült kikémlelnie. Az öreg hosszú percekig nézte a kész művet, ám a fejét csóválva csak ennyit mondott:

-Nem jó! Azt hiszem, elölről kellene kezdened. A hideg őszinteség meglepte a dicséretre szomjazó fiatal szerzetest, ámég mielőtt a válaszolhatott volna neki, Naga sarkon fordult, és apró, de szapora léptekkel visszasietett saját elfoglaltságai közé. Mit volt mit tenni, a magára maradt fiú újra belekezdett a kert csinosításába, s hosszú heteket töltött elmélkedéssel, lázas munkával. Amikor elkészült művével, megkereste a szentélyben meditáló Nagát, és a kertbe kísértette magát. Néma csend volt percekig, csak a kis patak csobogása enyhített némelyest az egyhangú, lassan tovalépkedő másodperceken, melyek szinte éveknek tűntek a fiatal tanítvány számára. A mester azonban lehajtotta, fejét, s így szólt: -Nem tökéletes. Kezdjed elölről!

A fiatal szerzetes engedelmesen meghajolt, majd egy teljes hónapig tökéletesítette a kertet. Amikor minden kő, minden darabka természet a helyére került, ismét meginvitálta a mestert.

-Valami még mindig hiányzik – mondta Naga mester szomorúan.

-De mester! – fakadt ki a fiatal szerzetes – Én mindent megtettem! Mindent, amire csak képes vagyok! Nem tudok ennél többet nyújtani… ennyire vagyok képes…

Folytatta volna, de az öreg Naga felnézett rá, s egy nagy, elnyújtott lélegzet után csak ennyit mondott neki: -Az hiszem, most már tökéletes a kert.

-Kerestem magamnak egy helyet, ahol minden tökéletes. Amikor megtaláltam, ráeszméltem: már nem e földön vagyok, s nem is létezem igazán. Ott voltam, ahonnan indultam, s mégsem volt benne semmi ismerős. Furcsa álom volt, s még sosem tapasztaltam ilyet annak előtte – vallotta be Naga mester.

„Az emberi lét szélben libegő gyertyaláng.” (Japán közmondás)

-Naga mester! Mi történik velünk halálunk után? –kérdezte egy nap az egyik szerzetes.

Az idős mester így felelt:

-Nem tudom. Honnan is tudhatnám?

-Te vagy Naga! Te vagy a legidősebb, legbölcsebb mester, akit csak ismerek. Ki tudhatná jobban, ha nem te?

-Öreg, tapasztalt szerzetes vagyok, ez már igaz… de nem halott – felelte jókedvűen Naga.

-Sokan elszégyellik magukat, amikor eszükbe jut, mennyire megfeledkeznek azokról, akik meghaltak. Én sokkal jobban elszégyellem magam, amikor azokról feledkezem meg, akik még élnek – mondta Naga mester.

A naplemente dalai

1.

Halászok mennek

a tengerre, s a napba

mind belevesznek.

2.

Fényárban úszik

a tenger, s én megfürdöm

e pazar képben.

3.

Ülök a parton.

Lágyan ringó hullám

szólítgat engem.

4.

Apró madarak

szárnyaikkal karcolják

a bús felhőket.

Itt is egy kis felhívás: mostantól mindenki, aki szeretné, az egyes bejegyzések kapcsán megoszthatja gondolatait velem; velünk. ;-)

„Ha tudni akarod az utat, azokat kérdezd, akik visszafelé jönnek.” (Kínai közmondás)

Tízévnyi tanulás után a fiatal Naga elérte a Zen tanító rangját. Egy esős napon útra kelt, hogy felkeresse az egyik leghíresebb mestert japánban, aki – ahogy az ilyen bölcs, öreg mesterek általában – egy távoli, félreeső, nehezen megközelíthető kolostorban töltötte napjait.  Amikor Naga megérkezett, belépett a félig nyitott ajtón, s amikor a szentélybe ért, megpillanthatta az idős tanítót. A mester egy kérdéssel üdvözölte a jövevényt: -A tornácon hagytad a lábbelidet és az esernyődet, nem igaz, ifjú szerzetes?

-Így történt, ó nagymester! – felelte tiszteletteljes hangon Naga.

-Akkor hát, ifjú szerzetes, áruld el nekem, hogy az esernyődet a cipődtől balra, vagy épp jobbra tetted?

Naga nem felelt. Nem tudta a választ az idős nagymester kérdésére. Tíz évet töltött abban a kolostorban, s ezen idő alatt rengeteget tanult.

(klasszikus történet szabad fordítása)

-A legnagyobb kincsünk a tudás. Amit megtanulunk, azt a tűzvész sem pusztíthatja el – mondta egyszer Naga mester.

Ajánlom Neki önzetlen segítségéért.

A rejtett templom dala

Nehéz utam volt,

de most végre bölcs falak

A magányos ág dala

Magamban állok.

A lenyugvó nap tüze

vigasztal engem.

-Mester! Melyikünket szereted legjobban – kérdezték egyszer tanítványai a bölcs, öreg Nagát.

A fehérfejű, hajlott szerzetes ujjait mélyen a szakálla közé rejtette, s hümmögve töprengett, mígnem szeméből vigyor áradt szét az arcán, mint holmi kisfiúén, aki rálelt a meglepetésnek szánt ajándékra a ház egy eldugott sarkában:

-Mindnyájatokat egyformán szeretlek – felelte a Naga mester.

-De mester – akadékoskodtak türelmetlenül a tanítványok – valamelyikünket biztosan jobbal kedvelsz a többinél, mert igyekvőbb, szorgalmasabb, rátermettebb, mint a többiek…

-Előttem mind egy formák vagytok – felelte gyorsan és magabiztosan az öreg tanító – mert a szeretet nem válogat. Minap egy szerzetestársammal ebédelve figyelni kezdtem őt, ahogy az ételt fogyasztja. A pálcikákkal ide-oda dobálta a parányi halakat a tányérján – hol egy kisebb kupac rizst kotor magába, holt egy kis zöldséget vetett helykén a szájába. Mindezt olyan lassan, és olyan unott ábrázattal, hogy eltűnődtem, vajon ha így válogat a falatok között, élvezi-e egyáltalán az evést?

-A szeretet egy bizonyos nézőpontból véletlen szerencse csupán; de véletlenül szeretni nem lehet. A szeretet egy bizonyos nézőpontból mindig egyforma, mert ki is tenne különbséget véletlen és véletlen között?  – töprengett el önnön kérdésén Naga mester.

A teaház dala

messzi vándor ki

hosszú útjáról betér

megpihenhet itt

Naga mester egyik éjszaka azt álmodta, hogy hatalmas fenyőként magasodott az erdő fái fölé, melyet még a legerősebb szél sem ingathat meg. Azután még furcsább álmok jöttek. A fent kavargó felhők közül hatalmas, büszke madár emelkedett ki, s végigszáguldott a hegyek csipkézett sziklái felett. Könnyűnek és szabadnak érezte magát, amint végigtekintett az alatta elnyúló végtelenségnek. A felkelő nap a szirtek közé szorult, ő pedig alábukott a mélységbe.

Amikor kitisztult előtte a világ, hatalmas lótuszvirág volt, mely büszkén magasodik a csendes tükör csillámló síkja fölé. Apró szitakötők pihentek meg levelein, szirmai pedig édesen csalogatták a felkelő nap fényét. Hullám kelt a habokon, amint egy hal ugrott ki a tóból, majd hatalmas csobbanással visszatért a mélységbe. Ide-oda lengett virágteste, miközben hallgatta az örökkévalóság zenéjét a fodrozott vízen.

Az öreg szerzetes hirtelen felriadt. Aznap csukott szemmel járt a kolostorban, semmit sem evett vagy ivott, és senki sem értette, hogy mit mond; társai nem tudhatták, hogy visszafelé beszél.

-Álmodunk és vágyakozunk – mert mindezek nélkül szegényebbek lennénk. Álmodni annyi, mint átváltozni; hiszen sosem álmodjuk azt, hogy alszunk, és álmodunk. Álmodunk, és értetlenül állunk a világ előtt, melybe álmodjuk magunkat. Álmodjuk, hogy nevetünk, és álmodjuk, hogy sírunk. Álmodjuk, hogy hatalmasok vagyunk, és álmodjuk, hogy porba hullunk. Álmodjuk, hogy élünk, és álmodjuk, hogy meghalunk. Álmodjuk, hogy az élet valóság, majd pedig hiszünk benne, hogy álmaink valóra válnak. Hiszünk, mert álmainkban hinni annyi, mint egész életünket álomban tölteni, s élni az életet, melyet álmodunk magunknak – mondta Naga mester.